Francia haditengerészet
Az 1904-es Angol-Francia „Szívéjes megegyezés” (Entente Cordiale) után a francia haditengerészetet a mediterrán térségben koncentrálták egy valószínű olasz-osztrák-magyar koalícióval szemben, miközben az az Atlanti-óceán partján a brit haditengerészet túlsúlya érvénysült (ezen a területen, az Angol-csatorna nyugati részén, csak 7 cirkáló és számos romboló, torpedónaszád és tengeralattjáró maradt a járőrfeladatok ellátására). Az 1. Flotta a Földközi-tengeren állt Bué de Lapeyrère tengernagy parancsnoksága alatt, 21 csatahajóval (köztük 4 újonnan megrendelt COURBET-osztályú dreadnought típusú és 6 DANTON-osztályú pre-dreadnought típusú csatahajóval), 15 cirkálóval, 43 rombolóval és 15 tengeralattjáróval.
A földközi-tengeri egységek elsődleges feladata az volt, hogy az észak-afrikai hadosztályokat Franciaországba szállítsák a Marne-i csatához. 1914. augusztus végéig 14 csatahajó, 6 páncélos cirkáló, romboló és tengeralattjáró állt Máltán, és járőrözött a déli Adriai-tengeren, hogy megakadályozza az osztrák-magyar flotta kitörését. A flotta többször bombázta Cattaro kikötőjét és Lissa szigetét. 1914 szeptemberében két francia pre-dreadnougth típusú csatahajó csatlakozott ahhoz a brit hajóhadosztályhoz, amely a törökországi Dardanellákat figyelte, hogy megakadályozza a német GOEBEN csatacirkáló kifutását.
Miután 1915 májusában Olaszország is csatlakozott az antant szövetségesekhez, a franciák Máltáról áttelepültek az Adriai-tengerhez közelebb fekvő olaszországi Brindisibe és a görögországi Korfu szigetére. 1915 decemberéig a szerbek vereséget szenvedtek, és a hadseregük az albán hegyeken keresztül visszavonult az Adriai-tenger partjára. Ettől kezdve a francia haditengerészet elsősorban őket evakuálta Korfura, majd az észak-tunéziai Bizertába, és az északkelet-görögországi Szalonikibe. Összesen 270 000 embert evakuáltak – főként a francia erők – veszteség nélkül.
1916 decemberében a franciák fő szerepet játszottak a görög helyzet megoldásában. Francia hadihajók érkeztek Athénba, s a tengerészgyalogosok partra szállása után bombázással kényszerítették a németbarát kormányt az antant támogatására. Több görög hadihajót lefoglaltak és afrancia flottába soroztak, ezek később értékes hozzájárulást nyújtottak a szövetségesek U-hajók elleni intézkedéseihez.
1918-ban a franciák fontos szerepet játszottak a tengeralattjáró háborúban – mind az őrjáratokban, mind a konvojkíséretben. A rombolóktól eltekintve a tengeralattjáró-elhárító erőket kilenc őrjárati és kísérőparancsnokságba szervezték, amelyek összesen 111 torpedónaszád, 35 tengeralattjáró, 63 ágyúnaszád, 153 tengeralattjáró-vadász és 734 felfegyverzett halászgőzös felett rendelkeztek.
Bár a franciák elsősorban a nyugati fronton lévő hatalmas hadseregükkel járultak hozzá a szövetségesek erőfeszítéseihez, a tengeri háborúban is részt vettek, és ennek meg is fizették az árát: a veszteséglistájukon szerepelt 1 szemi-dreadnought- és 3 pre-dreadnought típusú csatahajó, 4 páncélozott- és 1 védett cirkáló, 12 romboló és 14 tengeralattjáró.
Az első világháború a francia flotta számára is rosszkor jött, mint a legtöbb, éppen fejlesztés alatt álló flotta számára. Az 1850-1905 között zajló haditechnikai forradalom folyamatos átmenetiségét franciaországban koncepcionális zűrzavar kísérte. Az 1871-1914 közötti 43 évben 44 tengerészeti miniszter volt hivatalban, ami kizárt bármiféle kontinuitást. Az első konzisztensebb tengeri haderőfejlesztési programot 1912-ben fogadták el, ami 28 (ebből 17 dreadnought-típusú) csatahajóból, 10 felderítő (gyors)cirkálóból, 52 rombolóból és 94 tengeralattjáróból álló flottát irányzott elő 1920-ra.
Az ország északi, ipari részeinek német megszállása és a munkaerő frontra irányítása a program kényszerű feladásához vezetett, pedig annak olyan világújdonságok is a részét képezték, mint például az első 4 csövű lövegtornyok megalkotása (https://lacordeliere.wordpress.com/2017/02/14/la-france-et-le-cuirasse-3/).
A flottaprogram csatahajókra vonatkozó része azonban még így is jelentős előrehaladást ért el. A további aktív szolgálatra alkalmasnak ítélt meglévő 11 szemi-dreadnought típusú csatahajó mellé 7 új dreadnought épült (a háború kitöréséig 2 szolgálatba is állt, további 2 pedig még a háború első hónapjában csatlakozott a flottához). Nem véletlen tehát, hogy a francia flotta a háború első hónapjaiban a nehéz hajóegységek bevetésétől várt túlerővel igyekezett gyors sikereket elérni az osztrák-magyar flotta ellen az Adrián. Ám ezen kívül szinte az összes hadihajótípus tekintetében égető hiány mutatkozott, ami a háborús erőfeszítésekhez való francia hozzájárulás további mértékére is jelentős hatást gyakorolt. Míg a csatahajókat teljes egészében a Földközi-tengerre vezényelték, addig a páncélos cirkálókat egyenlő arányban osztották el Toulon és Brest között. A Földközi-tengerre vezényelt cirkálók alkották a csatavívó flotta gyors szárnyát, míg az Atlanti-óceánra küldött cirkálókat a német felszíni portyázók ellen tervezték bevetni. A francia flotta azonban lényegében nem rendelkezett olyan korszerű gyorscirkálókkal, amelyeket a csatavívó flotta számára szükséges felderítés, vagy a torpedórombolók támadásának vezetésére lehetett volna igénybe venni. Ráadásul a rombolók többsége sem volt kellően tengerálló (mivel csak kis hatósugarú, kikötők előtti blokáderők elleni bevetésekre tervezték őket). A tengeralattjárók esetében hasonló volt ahelyzet: a felük még gőzhajtású, vagyis túlságosan sebezhető volt, a többi pedig nem rendelkezett elég nagy teljesítményű gépekkel és üzemanyag-tároló kapacitással ahhoz, hogy a partvédelmi műveleteken túl hosszú távú bevetésekre is vállalkozhasson. A francia flotta az eredeti céljára – a hármasszövetség földközi-tengeri országainak (Ausztria-Magyarország, Olaszország) flottáival szembeni nyílt ütközet vállalására – azonban még így is alkalmas volt. Olaszország semlegessége 1914 folyamán, majd korábbi szövetségeseivel szembeni hadbalépése 1915-ben, még meg is könnyítette ezt a feladatot. Attól kezdve a francia csatavívó flottát Máltáról Korfura telepítették, hogy megakadályozza az osztrák-magyar csatavívó flotta kitörését az Adriáról, ami végül nem következett be.